Vannak pillanatok, amikor a kamera mögött nemcsak fotósként, hanem emberként is megérint valami.
Zsumiékkal ez a fotózás pont ilyen volt – őszinte, szeretettel teli és nagyon személyes.
Zsumival együtt nőttünk fel – ő mindig egy kicsit idősebb volt nálam, én pedig gyerekként felnéztem rá. Emlékszem, mennyire szerettem a közös pillanatokat, és milyen természetes könnyedséggel nevetett mindig. Most, évekkel később, ott álltam vele újra, csak éppen egészen más szerepben: ő már édesanya és feleség, Bence pedig szerető férj és apa.
Már az első pillanatban tudtam, hogy ez nemcsak egy fotózás lesz, hanem egy igazi időutazás.
És persze ott volt Dominik – a kis felfedező, aki másfél évesen minden iránt érdeklődik. Nem tudott egy helyben maradni, hiszen annyi izgalmas dolog vette körül! Hol egy levéllel játszott, hol a szülei után szaladt, vagy épp egy kavicsot talált, ami szerinte a világ legérdekesebb dolga volt.
A fotózás tele volt nevetéssel, mozgással, és sok apró, őszinte pillanattal. Olyan volt, mint maga az élet – kicsit kiszámíthatatlan, de tele szeretettel.
Ahogy figyeltem Zsumit és Bencét, ahogy együtt nevetnek Dominik minden kis csínyén, egy pillanatra elérzékenyültem.
Ott álltak előttem egy családként – és én tudtam, hogy ezek a képek nemcsak róluk szólnak, hanem egy közös történetről is, ami régről indult, és most új fejezetet írt.
Ez a fotózás számomra az eddigi legszemélyesebb volt. Nemcsak a fények, a mozdulatok vagy a színek miatt, hanem azért, mert a szívem egy darabja is ott volt velük.
