Nemrég úgy döntöttem, hogy na most, eljött az idő: lefotózom a saját lányaimat egy karácsonyi stúdióban. Tudod, az a pillanat, amikor az anyuka-fotós fejében minden tökéletes — majd a valóság finoman odasúgja, hogy “haha, persze”.
Mert hát az ember azt hinné, hogy a saját gyerekeivel könnyebb. Hiszen ismerjük őket, ők is ismernek minket… és pontosan ez a probléma.
Náluk ugyanis anya nem a menő fotós.
Hanem:
- a “majd később”-re mindig kész személyzet
- a „mindjárt, csak előbb ezt megnézem” ajtó
- és a “már megint anya valami projektet talált ki” forrása
Szóval beléptünk a mesebeli karácsonyi stúdióba, ahol minden csillogott, villogott, fények, ajándékok, műhó, dekor, csoda… és ott álltam én, a fényképezőmmel, tele lelkesedéssel.
A gyerekek pedig?
Ők azonnal eltűntek egy alternatív univerzumban, ahol az összes dísz sokkal fontosabb volt, mint anya létezése.
„Lányok, csak egy pillanat!” — és senki sem hallja
Nagyjából bármit mondhattam volna:
- „Nézz rám!”
- „Mosolyogj!”
- „Ne húzd meg a díszt!”
- „Ne mássz fel oda!”
- „Kérlek… legalább egy pillanatra…?”
De ők közben már a stúdió összes titkos zugát felderítették.
És valljuk be: teljesen megértem. A karácsonyi stúdió tényleg olyan, mint egy mini Disneyland – csak cukormentesen.
Én viszont ott próbáltam egyszerre fotós, anya, dekorvédő és lelki béke őre lenni.
A végére azonban megtörtént a karácsonyi csoda
Ahogy telt az idő, lassan-lassan visszataláltak hozzám.
Megérkeztek a pillanatok, amikor végre figyeltek, nevettek, összebújtak… és ott volt az a bizonyos varázs, amiért az egészet csináljuk.
A káosz ellenére — vagy talán éppen miatta — született néhány olyan kép, amit sosem fogok elfelejteni.
Mert igen: a saját gyerekeimet fotózni nehezebb, mint bárki mást,
de közben a legszebb, legőszintébb és legviccesebb élmény is.
És talán pont ettől lett olyan nagyon “mi”.
